Ó, jaj, hogy eltűnt minden, nincsen
távol, semerre-bárhol. Hittem:
valaha, én hordom-keresem...
Ó, jaj, hogy tűnt el minden?
Bár várnék rád még tán, és
inadba szállnék, mennék, járnék
suhanva, lennék játék-árnyék
neked, ha újra veled volnék...
de jaj, eltűnt már minden.
Semerre hordom és menekítem
percem bárhol, távol sem:
hogy tűnve már, ó, jaj, minden.
Szigligeten járván belementem a várba, magasra
hágtam a zord lépcsőn és ódon köveken.
Hozzád mégis fönn, szavaim, szép gondolatommal
mennék mind hamarébb: szólni szerelmi regét.
S majd ha tenálad is érek, s rám tekerednek az évek,
bár hiszem én: szerelem, tántorog ő szívemen.
Mind letiporhat, vége soha. Elidőz, tova nem vál'...
Ő volt Szigligeten (velem), domb-magason, köveken.
Hideg, érdekes és deres, és veszedelmes a reggel,
s én gondolaton magamat mulatom: seregekkel
ha időmből a sejtek térülnek vala távol,
tovaszőve szerelmek mégis elérnek. Ágról
levelek, zörejek patakokkal szállnak, időznek
tenyeremben az ősz kerítései: hallgatag őzek.
A kín, a kín sugárain
napfény-szemedbe őszre kelt,
és esve szerte-gyöngyeim:
zörögve tántorog, kereng,
megül barázda-gondolat:
a hangodat, s arany-magad
akarnám. Évek alszanak
az arc fölött, az arc alatt.
Elhagytalak.
Zúgó hajad nem szállja nap,
tenyérnyi év: csak ősz marad,
már nem fakad kezem alatt,
s harapja tán a ránc ma néma arcodat.
És pánt a kín, a gondolat:
arany-magadra, szóidat,
ha vágyom én:
elhagytalak.
S az arc alatt csak alszanak,
az évek élve alszanak,
az arc fölött, az arc alatt:
ők alszanak.
Fenyvesek során oson a sorsom át,
berkenyés helyen téged ott talált...
Alva láttalak - mégis jössz velem:
nyíres erdeim nem felejthetem.
***
Legyél levél, ledér fedél,
szívemre két fenyőt tegyél,
még visszatűnsz, mesém legyél!
Ledér szememre kép-szegély.
Tegyél fedél-levélt, s legyél
szívemre kélt fenyőd! Ledér
talán imám, s nem ér - mesélj:
fenyőd szememre hullt levél.
Hiába szedlek rengetegbe, szélbe –
borzongva élek szerte-napokon.
Hiába rángat lelkem vasekéje
barázda-mélyt terajtad, patakon...
És nem tudom magamból kicibálni
acél-időknek avas szögeit,
és nem tudom fehérben várni,
hogy tántorogva éljek. Közelít
a volt. Hajolt tátongó hófehérét
takarva sejtem látni, s akarom,
próbálgatom terád is ezt az érzést
a falakon, az ajtón - fukaron.
Mégis szerelmem szerteszórva-járva
feléd talál. A szempillák alatt
vonul vadul körém, belém, szobámba
veled a végtelen, s talán marad.
***
Az égen látlak szerte, fent az égen,
de itt fejemben egyre, folyton énekelsz.
Palackba rejtve és veled, mint régen.
Hogy fojt a mámor - bámul, bámul még a szesz.
Az ég remeg szobámba, körbelebben.
Mögötte görnyedek - nem ér a fény.
A képedet a bal zsebembe tettem,
és mégsem érem el - ó, én szegény!
***
A nyárnak pőre rétre még a lelke jár,
fehér levélre szánt esőt, csepp-szögeket.
Egy margaréta-létra: fűzöm félni már,
mint halk virág, a képre élve szögezett.
Ugyanis szombat volt - vagy vasárnap -,
mikor azt hittem, nem várlak…
Csak ott ültem vasárnap -
de lehet, hogy szombat…
amikor képzeltem, nem látlak,
(mindegy, hogy szombat vagy vasárnap)
ültem és vártam: majd nem várlak.
Azt hiszem, szombat volt
(de lehet, hogy vasárnap).
Levelet írtam: hát mégis
- szombat vagy vasárnap -, mégis
szaladok előled, utánad; mégis
vasárnap lehetett… (vagy talán szombat?)
Azóta szombat meg vasárnap.
Azóta mégis - csak várnálak:
vasárnap mindig szaladok, látlak,
de megint szombat, szombat…
Tagadjatok némán, ne szóljatok!
Fohászotok - félénk, fiatal fák:
topogjatok, míg ittem elejtem,
és szabadulván hallgassatok.
Keservnek akkor - mint ha eltűnök -
kiáltozzatok, rimánkodjatok
imát, bizonyságot ti hozzatok
értem, fáim! Hogyha keresne,
így hallgassátok, aki vélte szerelmem.
Lépjetek körül akkor ő elé,
topogjatok körülötte: ne szóljon.
Ringassátok, és szabadulván
kérjétek, félénk, fiatal fák:
jajokkal immár ne kövessen!
Véltem, tűnt tavaszom, feledésed immár.
S ím, hogy arcod még, s alakod felidézi percem,
halkkal a vágyat bontja, alélván
zörgeti álom.
Úgy ölelnél, hangod a régi. Réten
hullámzó, dévaj nevetése fáknak
vélt feledésed.
S mind hiányzol. Néha az arcod villan,
könnyeken, dévaj nevetése fáknak.
Pilláink guruló göröngye a sóhajt
időnkre fonja.
Fehér mellényes farkasok,
felém rohanjatok, rohanjatok,
arcom fölé hajoljatok,
arcomról havat kaparjatok!
Hófehér hátak, farkasok,
meleget körül hozzatok,
bomoljon virágot vállatok,
fehérben megvigyázzatok!
Hószemű, fehér hangotok
arcomon érzem, hallgatok.
Rohanjatok, havas farkasok,
s maradjatok, maradjatok!
Ez a kedd még jár neked;
esők, napok rekesztenek, s a reggelek.
Bár túléltelek, így tartozom:
hiányod néha villan.
Magamnak csak hiába - nem hazudtam.
Vezeklek élve:
roppant idők hogy hajtanak hozzád,
s már nem sírom, kedves,
szavaid tovarévedt mozdulatát.
A könnyes fákra barna ég akadt.
S a lusta délután után szaladt
feléd az est. Talán - ha észre nem veszem a fán, -
velem marad a délután.
De jött az est. Megérkezett.
S a barna ég a fákra könnyezett.
Feléd szaladt - talán velem -
a délután után az est.
Most kint az est a barna fán.
A délutánban van mégis szobám,
szobámban bent a délután;
s az est: egy barna könny a fán.
Hideg lopódzik levélre. Úton
a bánat gyűrött ágát húzom
magammal. Megyek semerre.
Mosolyognék még, ha találnálak,
de csontjaimba gyűrődik a bánat.
Húzom az ágat levélre, úton,
s hagyom: szívemre hideg lopóddzon.
